Mára bizony, tova tűnt a nyár minden túlfűtött szenvedélye, elcsitultak hangos kacajai, mintha elfáradt volna...- úgy, mint aki rendesen kidolgozta magát, minden élő növekedésének, táplál szolgálatában, amit örök ajándékként kaptunk tőle. Hálát adhatunk minden aranyáért, amit az ősz mutat fel jó borok zamatában, mézek pergő selymében, amiktől csak úgy dagad a sütőtökök pocakja. Azért a dús telítettségért, ami nélkül nincs beérés, kiteljesedés és aratás, ami akár a dél, a legmagasabb íven képes megemeli azt, amihez köze lett. De a tegnap még áradó energiák mára elgyengültek, lassan kimerülnek, amik most szép lassan, óvatosan visszahúzódnak, hogy tavaszig egy másik zónában töltődhessenek. Ezért elcsendesednek, hogy az álmuk felé tartó, mélyben szunnyadó kis életmagokat átölelve, visszatérjen velük az anyaföldbe, hogy közös létprogramjaikat a tél titkos leple alatt, a nyíló tavasznak újrafonják.
MI AZ, ami MULANDÓ, mégis ÖRÖK ÉLMÉNY marad? MI AZ, ami nélkül lehet élni, de NEM ÉRDEMES? MI AZ, ami pótolhatatlan lesz, ha kihagyjuk? MI AZ, ami VALÓBAN színessé teszi az életet? MI AZ, amin ideje lenne változtatnunk? KI AZ, akiért érdemes ezt megtenni? MI is lehetünk ennyire fontosak? MIKOR kezdjük el, ha nem MOST? KI KEZDJE EL, ha nem MI?
