Szakembereink cikkei:

Miként éljük át a telet,
AMIKOR A SZÍNES IS SZÜRKE
?


I.rész


... - ezt a lehangoló kifejezést, leginkább a téli időszakra szoktuk mondani a kellemes hangulatú ünnepeket követő időszakban. Hiszen túl vagyunk az emelkedett, családias, meglepetésekkel teli kellemes, vidám évvégi hangulatokon és ilyenkor, a maradék életenergiáink is, mintha elbújnának egy mackóbarlangnak álcázott zugba. De mégis, hova?

Reggelente semmi kedvünk kimászni a melengető paplan alól, mit is keresnénk kinn, a ridegnek tűnő, szürke „semmiben”. Ha mégis sikerül erőt venni magunkon - hiszen dolgaink, szokásaink, szükségleteink - ezt most is megkívánják, gyakran egész nap kedvtelenek, levertek, morcosak, álmosak vagyunk... mert kevés a fény...- és a lelkünk bizony, jól tudja, hogy minden nyűgösség ellenére, valahogy mégis ki kell tartanunk tavaszig, nincs mese: - ez elkerülhetetlen, nincs mit tenni. De vajon biztos ez?
Talán egy picit még sajnáljuk is magunkat olykor, mert szűkmarkúnak érezzük ezt a fakó időszakot, hiszen elgé nagy a kontraszt az elmúlt ünenpek és a jelen között. A maradék sütik is elfogynak lassan, eltűnnek a karácsonyi díszek, vissza kell állni a napi kerékvágásba...- hát..- mi marad mára? - kérdezi a szegény én". Emiatt alig várjuk, hogy múljon már el ez a "mostoha állapot", a színtelen ég fakósága váltson végre bármillyen élénkebb derűre. "MIkor lesz már tavasz?" - türelmetlenkedünk, megfeledkezve arról, hogy mindennek rendelt ideje van és bizony, a pulykát sem két perc után vesszük ki a sütőből, mert szükséges az az idő, amíg bármi ELKÉSZÜL. És ha mindennel így van ez az életben? Akár a tavasszal is?

                     És vajon tényleg állapot ez, amit ilyenkor érzünk? És ha igen, akkor vajon miből táplálkozik? Elsősorban lelki, tudati vagy testi forrása lehet leginkább? És ha már jelen van, akkor mennyire lehet helye az életünkben? Vagy meglehet, hogy a kissé önző, sokszor elkényeztetett érzékeink valahogy nélkülünk élnek önálló életet és ez a bajok forrása? Fontos kérdés tehát, hogy miért nehéz kézbe venni nyűgös hangulatainkat, amelyek erősebbnek tűnnek, mint mi, akik alapvetően hordozzuk ezeket?

Megannyi kérdés… - de lássuk sorban,
MIT TEHETÜNKK ÖNMAGUNKÉRT, hogy ne legyünk a fénytelenség napjaitól kedélybetegek annak ellenére, hogy naponta már némileg, reggel-este rendre növekszik a világosabb percek száma?

Először is, kezdjük oknyomozásunkat a kályhánál...- akár szó szerint, akár stílusosan, de mindenképpen a tél elején. Menjünk egy kicsit vissza az időben odáig, amikor az évszak korábbi fázisa kellemesebbnek hatott. Például decemberig, amikor a hónap még tele volt nyüzsgéssel, aktív forgatagokkal, várható élményekkel, izgalmakkal, családi beszélgetésekkel, rengeteg finomsággal, szilveszter felé már oldottabb vidámságokkal, örömteli társasággal stb. Vagyis amikor még sokféle testi, lelki, érzéki kényeztetésben volt részünk, ami persze, "rendben volt" így. Sőt..! - néha még picit soknak is tűnt. Ezt gondoljuk? Így érezzük? Többnyire igen… - és ha így volt, ezeket sorra megéltük, akkor mitől a hiányérzet bennünk, hol lehet a baj mégis? Nézzünk mélyebbre egy kicsit, és kérdezzünk befelé:
- mennyi jóban volt részem, ami bőven feltölthetett a következő időszakra?

Legyünk igazságosak az Élethez, önmagunkhoz pedig őszinték: igen, kaptunk élményeket minden síkon bőven, csak lássuk be, talán nem voltunk elég figyelmesek és túl hálásak sem mindig. Volt TÁPLÁLÓ energiakészletünk a sok finomságból testileg, családi, ünnepi, társasági szeretet-élményünk lelkileg, az elköszönő év áttekintésével, de akár az új év tervezésével szellemileg is. Csak meglehet, nem rögzítettük, nem könyveltük jól már tudatosan IS a megéléseinket, amik pár nap aalatt odalettek? De hová tűnhettek hirtelen? Miért nem maradtak ezek velünk?
Meglehet, hogy egyszerűen csak túl jó dolgunk volt az ünnepek alatt, és ami most igazán feszít, az a kontraszt a túl nagy bőségből a túl nagy „semmibe” való átállásban?
Tehát meglehet, hogy az élvezkedő kis énünk, igen gyorsan képes volt a teljes "nassolási" időszakot magáévá tenni, de most nem képes hálásan elengedni, annak tartalékait módszeresen beépíteni, mindennapivá átalakítani? Mégis, kinek a dolga lenne mindezeket rendbe szedni, így tudatosítani, ha nem nekünk, magunknak, magunkban, magunkért?

Válaszainkat a reggeli, esti tejes köd, akár szimbolikusan is, de színtelen homályával is elfedheti előlünk, ha csak nem vágunk át szándékosan és mély figyelemmel annak sűrűjén, hogy bevilágítsunk az érzetek megtartó rejtekeibe… - hogy miként és merre érdemes elindulnunk, azt a cikkünk II.részében folytatjuk...

Pápai Ildikó
önismereti szimbólumelemző,
művészetterapeuta

KAPCSOLÓDÓ CIKKEK: A TÉL TITOKZATOS GAZDAGSÁGA...