Szakembereink cikkei: Pápai Ildikó

Miként éljük át a telet,
AMIKOR A SZÍNES IS SZÜRKE
?


I.rész


... - igen, ezt a lehangoló kifejezést, leginkább a téli időszakra szoktuk mondani a kellemes hangulatú ünnepeket követő időszakban. Hiszen ilyenkor, maradék életenergiáink elbújnak egy mackóbarlangnak álcázott zugba, reggelente semmi kedvünk kimászni a jó meleg paplan alól a ridegnek tűnő, szürke „semmibe”. Ha mégis sikerül erőt venni magunkon, hiszen dolgaink, szokásaink ezt ilyenkor is megkívánják, sokszor egész nap kedvtelenek, morcosak, álmosak vagyunk... – mert szűkmarkúnak érezzük ezt a tavaszig tartó fakó időszakot és alig várjuk, hogy ez az "állapot" múljon már el az életünkből, a színtelen ég fakósága váltson élénkebb derűre.
                     De vajon tényleg állapot ez? És ha igen, akkor vajon miből táplálkozik? Elsősorban lelki, tudati vagy testi forrása lehet leginkább? És ha már jelen van, akkor mennyire lehet helye az életünkben? Vagy meglehet, hogy a kissé önző, sokszor elkényeztetett érzékeink valahogy nélkülünk élnek önálló életet és ez a bajok forrása? Fontos kérdés tehát, hogy miért nehéz kézbe venni nyűgös hangulatainkat, amelyek erősebbnek tűnnek, mint mi, akik alapvetően hordozzuk ezeket?

Megannyi kérdés… - de lássuk sorban,
MIT TEHETÜNKK ÖNMAGUNKÉRT, hogy ne legyünk a fénytelenség napjaitól kedélybetegek annak ellenére, hogy naponta már némileg, reggel-este rendre növekszik a világosabb percek száma?

Először is, kezdjük oknyomozásunkat a kályhánál...- akár szó szerint, akár stílusosan, de mindenképpen a tél elején. Menjünk egy kicsit vissza az időben odáig, amikor az évszak korábbi fázisa kellemesebbnek hatott. Például decemberig, amikor a hónap még tele volt nyüzsgéssel, aktív forgatagokkal, várható élményekkel, izgalmakkal, családi beszélgetésekkel, rengeteg finomsággal, aztán szilveszter felé már oldottabb vidámságokkal, örömteli társasággal stb. Vagyis amikor még sokféle testi, lelki, érzéki kényeztetésben volt részünk, ami persze, "rendben volt" így. Sőt.. - néha még picit soknak is tűnt. Ezt gondoljuk? Többnyire igen… - és ha így volt, ezeket sorra megéltük, akkor mitől ez a hiányérzet bennünk, hol lehet a baj mégis? Nézzünk mélyebbre egy kicsit, és kérdezzünk befelé: - talán nem volt annyi jóban részünk, ami feltölthetett bennünket?

Legyünk igazságosak az Élethez, önmagunkhoz pedig őszinték: igen, kaptunk élményeket minden síkon bőven, csak lássuk be, talán nem voltunk elég figyelmesek és túl hálásak sem mindig. Volt adott TÁPLÁLÓ energiakészletünk a sok finomságból testileg, családi, társasági szeretet-élményünk lelkileg, az ünnep mélyenek, az elköszönő év áttekintésével, de akár az új év tervezésével szellemileg is. Csak meglehet, nem rögzítettük jól és tudatosan ezen megéléseinket és elég gyorsan, akár napok alatt múltak el kellemeink érzetei? De hová lettek hirtelen? Miért nem maradtak ezek velünk?
Meglehet, hogy egyszerűen csak túl jó dolgunk volt az ünnepek alatt, és ami most igazán feszít, az egy kontraszt a túl nagy bőségből a túl nagy „semmibe” való átállás jelenében? Tehát meglehet, hogy lelkületünk igen gyorsan képes volt a teljes "nassolási" időszakot magáévá tenni, de most nem képes hálásan elengedni, annak tartalékait módszeresen beépíteni, vagy hétköznapivá átalakítani? Mégis, kinek a dolga lenne mindezeket tudatosítani, ha nem nekünk, magunknak, megunkban?
Válaszainkat a reggeli, esti tejes köd, akár szimbolikusan is, de színtelen homályával is elfedheti előlünk, ha csak nem vágunk át annak sűrűjén, hogy bevilágítsunk az érzetek megtartó rejtekeibe… - hogy miként, és merre érdemes elindulnunk, azt a cikksorozat II.részében folytatjuk...

Pápai Ildikó
önismereti szimbólumelemző,
művészetterapeuta

KAPCSOLÓDÓ CIKKEK: A TÉL TITOKZATOS GAZDAGSÁGA...